72. A birth and a death

** Melody szemzöge **

- Jól van, jól van megyek már! - kiáltottam ki a fürdőből mikor már három pár kéz verte az ajtót. Pont a "Boci-boci-tarka" ütemét kezdték el verni John vezényletével, mikor kinyitottam a befele táruló ajtót, és sorrendben beesett rajta John, Ed és Carlos. - Indulhatunk?
Szúrós tekintetüket látva csak tündérien elmosolyodtam és átléptem a kupacot, hogy fel tudjam venni a cipőmet. Mikor kiegyenesedtem John kezét éreztem a derekamon.
- Tudod... Én szeretem, ha minél kevesebb ruha van rajtad, de azért hozzánk nem kellene felhúznod a ruhát cipzárját? - suttogta a fülembe.
- Francba... Tudtam, hogy elfelejtettem valamit. - vörösödtem el és megpróbáltam a kisestélyit megigazítani - kevés sikerrel, mert odáig nem ért el a kezem.
- Majd én segítek. - szólt az iker és egy határozott mozdulattal felhúzta, viszont a hajam végét és odacsípte. Percekbe telt mire ki tudta szedni anélkül, hogy megtépett volna. Pedig Carlos készségesen felajánlotta, hogy keresnek egy ollót Edward-del, de mikor meglátta a tekintetemet inkább elvonult TV-t nézni.
- Meg is vagyunk. - sóhajtott fel megkönnyebbülten az iker.
- Köszi Manócskám. - nyomtam egy puszit az orrára vigyorogva. - Lehet legközelebb inkább cipzár nélküli ruhát veszek fel.
- Helyes. - kacsintott rám.
Hamar odaértünk a kocsival Jed-lakhoz. Gyönyörűen ki volt díszítve màr az előkert is. Egyszer csak kinyìlt mellettem a kocsiajtó.
- Szabad? - nyújtotta felém Carlos a karjàt.
- Heeeey ezt nem nekem kellene? Elvégre én vagyok a fiúja vagy mi a szösz..- tiltakozott John mikor belekaroltam Carlitosba.
- De igen. Viszont én meg bátyja vagyok. - nyújtott nyelvet rá tesókám, majd elindultunk.
- Szabad? - hallottam a hàtam mögül Edward hangját. Csodálkozva pillantottam hátra a vállam felett.
Az ikrek egymásba karolva vonultak mögöttünk, hatalmasat kacagtam, mire Carlos is hátratekintett, majd csatlakozott jó kedvemhez.
Egyszer egy kellemetlenül ismerős emberke jött velem szembe.
- Sziasztok! - köszönt Kevin erősen kerülve a szemkontaktust velem.
- Szia Kev. - köszöntem kicsit Carlos mögé hátrálva. Èreztem, hogy John és Ed még közelebb jöttek hozzám. Vicces volt a szitu, mintha legalább egy bűnöző állt volna velem szemben. Kis híjján elnevettem magam.
- Öhm... És kinek köszönhetem a szerencsét? - nézett a mellettem álló Carlosra.
- Ő a bàtyám, Carlos... - szóltam gyorsan, mert láttam, hogy Carlitos szemei összeszűkülnek, mikor rájött, hogy kivel áll szemben.
- Akkor lesz szerencséje, ha ma nem rontom össze a csinos pofiját. - morogta úgy, hogy csak én meg Ed hallhattuk. Edward-nek el kellett fordulnia, hogy ne látszódjon, hogy nevet. John aki nem hallott semmit zavarodottan pillantgatott felé.
- Ah örvendek. Kevin Grimes. - nyújtott kezet az idősebbik Grimes.
Carlos biccentett és legnagyobb csodálkozámora elfogadta a kéznyújtást.
Nem volt sok időm kicsodálkozni magam, mert ki tudja honnan, de Susanna termett ott.
- Hát itt vagytok. Isten éltessen Melody! - ölelt meg, majd Carlos-ra nézett majd rám. - A fiatalember pedig...?
- Carlos Pena. Melody bátyja vagyok. - előzött meg Carlos. - Jó estét kívànok, Mrs. Grimes.
- Szólíts Susanna-nak és az isten áldjon meg, te is magázol? Olyan vagy, mint a húgod. Tegezz, kérlek. - forgatta a szemeit MommaJedward, majd beterelt minket a hátsó kertbe. Az már majdhogynem tele volt. Kellemes meglepetésben volt részem, hisz rég nem látott ismerős arcokra bukkantam, mint a Phelps ikrek: Oliver és James, a Sprouse ikrek: Dylan és Cole, Adam Lambert, és még tudnám sorolni. De a legkedvesebb arc mint közül egy másik ír srácé, Niallé volt, aki kapásból a nyakamba vetette magát.
- Rég láttalak Mel. - engedett el miután majdnem felborultunk.
Már épp válaszolni akartam, mikor észrevettem Carlos 15 centisre tágult szemeit.
- Carlos... Minden rendben? Huhuhu! - lengette meg Ed a kezét Carlos szeme előtt.
- Ikrek... Ikrek mindenhol! - nyögött egy nagyot bátyuskám. - Miért? Miért büntettek?
Kacagva indultunk köszönni mindenkinek.

** Kendall szemszöge **

Itt ülök mellette. Beszélek hozzá, pedig nem hall. Mutogatok, gesztikulálok, pedig nem lát. Csendben maradok, pedig nem fog válaszolni. Megsimogatom, hideg. Betakarom, pedig többet nem melegszik fel. Meghalt... Meghalt, nincs többé. Nincs, aki megvigasztaljon. Nincs, akivel nevetgélek, akivel sztorizgatok, akit leszidok, mert későn ért haza. Nincs, aki kiengesztel. Nincs akivel beszélgetek, akivel énekelek. Már nem kell féltenem. Már más vigyáz rá. Minden az én hibám. Későn vettem észre a jeleket. Ha csak egy kicsit is jobban odafigyelek rá... Dühösen beleöklöztem a falba. Hangos reccsenés, majd a fájdalom. Remek, a kezem eltört. De ez a fájdalom semmi ahhoz képest, amit belül érzek. Lerogyok a földre. Az órák óta kitörni készülő nyomást szabadjára engedem. Üvöltök. Nem érdekel, hogy fölöttem beteg emberek százait ijesztem meg. Nem érzik amit én. Már fáj a torkom. Két oldalról két kezet érzek a vállamon, gyengéden, óvatosan tartják ott. Már hangtalanul sírok. Èrzem ők is sírnak.
- Kendall... - hallok egy elfulló hangot. James az. - Kendall mi elmegyünk most. Ha úgy érzed h....
Itt elcsuklik hangja. Nem bírja tovább mondani. Megszorítom a kezét. Logan folytatja helyette rekedten.
- Hogy... Itt tudod hagyni... Akkor hívj.. Nem leszünk messze.
Erőtlenül bólintok.
Egyedül maradtunk. Csak ő meg én.
Megsimítom a lelógó kezét. A sebhely amit együtt szereztünk ugyanoda gyerekkorunkban, most kivehéredve domborodik a csuklóján.
Egy újabb fájdalmas gondolat nyilal belém: nincs többé kishugom.